I'm not dead, I'm just floating.

Olyan szép reggelnek indult ez a szerdai nap, kedd délután aludtam két órát, majd fél tizenkettőkor lefeküdtem aludni, de valamiért nem ment. És annyi mindenen sikerült elgondolkodnom, az elfuserált kapcsolataimtól kezdve az angol ötös dolgozatig (igen, ezt valószínűleg mindig fel fogom hántorgatni), hogy végül elnyomott az álom. Az álmom az exemről szólt, nevezzük őt Hannának. Szóval Hanna jött hozzám újra azzal a bizonyos vonattal, leszállt és a karjaimba ugrott. Nagyszerű napot éltem át az álmomban, ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt. De aztán valahogy az idő ugrott egyet és ott voltunk, annál a helyzetnél, amivel máig kell szenvednem. Dobtam. Igen, tényleg szörnyű voltam. Nem szeretnék mentegetőzni, tényleg, viszont muszáj leszek: a családom nem tartozik a gazdagok közé, sőt, a középosztályba sem igazán, így a pénzzel takarékoskodnunk kell, amit valószínűleg nagyon sokan nem tudnak felfogni, ez alól viszont a lány kivétel volt. Ő igenis megértette és örültem neki, viszont az nem volt kóser, hogy minden hétvégén ő járjon le hozzám, egyszerűen nem éreztem fairnek. (másfél óra buszozás választott el minket egymástól) Így miután anyám is lebeszélt arról, hogy ne fuseráljam el egy olyan szerelemre a pénzem, ami biztosan fuccsba megy, kénytelen voltam szakítani, hisz most lehet, hogy a szerelem nem pénzbe mérendő, de én nem voltam szerelmes, csak egyszerűen imádtam a csajt. Az egyik szilvesztert nálunk töltötte és megvolt köztünk az a bizonyos szikra, ami felélénkíthette volna az egymás iránti érdeklődést, csakhogy mi - azaz én - elcsesztem ott az egészet, hogy neten keresztül hívtam meg randizni, aztán 2 hónappal rá a következő talinkon már jártunk. És csak úgy belecsöppentünk az egészbe! Szörnyű volt! Próbáltam romantikázni meg amit kellett, de az egészből kimaradt az, hogy a szikrát tűzijátékká elevenítsük és elromlott az egész. Már akkor éreztem, hogy itt vége, csak próbáltam menteni a menthetőt.
Visszatérve az álmomhoz, itt leszállt Hanna és megbeszéltük az egész dolgot, hogy miért haragszik rám (már egy éve haragszik, sok levelet írtam már neki de egyikre se volt hajlandó válaszolni és ez rosszul érint, mert azelőtt, hogy jártunk volna, nagyon jó barátok voltunk), aztán egy öleléssel lepecsételtük az egészet és lapoztunk egyet az életünk könyvében.
Itt viszont mielőtt folytatódhatott volna a történet, felkeltem. Nem történt semmi izgalmas a reggel, a lakást üresen találtam és azonnal mentem is megcsinálni az aznapi első citromfű adagomat, aminek segítségével eltűnthethetem a pattanásaimat az arcomról. Eléggé kockázatos már számomra ezt inni, de úgy érzem ha nem iszom meg, nem nézek ki jól. Kezdem elhinni, hogy ez tényleg egy drog, de végülis gyógynövény, úgyhogy nem árthat, kivéve az alkalmankénti hányásokat, mint például ma reggel is. Nos, mivel az első órám lyukas minden szerdán, ezért volt annyi szerencsém, hogy ne kelljen kinéznem az ablakon egészen fél 9ig, aztán pedig megláttam, hogy megint esett a hó. MEGINT! Nem akadtam ki, vagyis próbáltam nem kiakadni, inkább folytattam az öltözködést, és indultam a buszhoz. Ismét késett tíz percet és ismét elkéstem magyarról, mint minden átlagos szerdán. A tanárnő szokásosan biccentett, mikor elnézést kértem, láthatólag egyáltalán nem lepődött meg. Meg kell jegyeznem, nála szebb magyar tanárnővel még senki nem találkozhatott, úgyhogy ebben nagyon is szerencsés vagyok.
Következő órám közeledett, de mielőtt becsengethettek volna, egyik ismerősöm bejelentette, hogy a TV-sek ma be fognak jönni az órára, hogy lekamerázzák azt, hogyan tanul ő itt, mint "külföldi" és hogyan illeszkedhet ide be. Legjobb barátommal örültünk a lehetőségnek, hogy kamerázhatnak minket, megmutattu a szünet utolsó perceiben hogyan is fogunk majd pózolni a kameráknak, mint profi színészek. Megtörtént, felvettek minket. Mi ketten szerepeltünk tökéletesen, elmondtuk az angol szöveget úgy, mint az igazi profik (bár be kell vallanom a saját szövegemre nem igazán emlékszem, de azért biztosan jó volt), jobban szerepeltünk mint az, akit felvettek. Aztán következett a matek óra, amely kis meglepetést hordozott magában. Tudniillik, a sulinkat most renoválják és meg lehet fulladni a porban és festékszagban és ha ez még nem lenne elég, én asztmás vagyok. Tehát tökéletes alkalmat szereztek nekem arra, hogy megfulladjak, de a vicces az egészben az, hogy a földszintet újították, mégis a második emeleten lehetett a legjobban a vegyszerek szagát érezni. Az osztálytársaim nagyon kedvesek voltak velem, még azok is, akiktől igazán nem vártam volna: az egyik ablakot nyitott nekem, a másik rágót adott, hogy kitisztuljon a légutam, a harmadik ki akart kísérni a friss levegőre, hogy jobban legyek...igen, itt jön vissza az, hogy minden rosszban van valami jó. Nem tudtam, hogy számítok nekik valamit is, hisz amikor odamentem egyszerűen ránézésre utáltak engem, most meg...olyan érzésem van, mintha már teljes egészében elfogadtak volna, csak velem elfelejtették közölni. Milyen már ez?
Nos, én rendesen befulladtam, a szívem elkezdett szúrni és hiába próbáltam a kapucnimat szagolni, oda is betolakodott az az ocsmány bűz. Már körülbelül három hónapja nem volt semmilyen levegővételi rendellenességem, így nem is hordtam magammal a "fújókámat", ami plusz levegőt juttatott a szervezetembe, ez persze visszaköszönt ezen a napon, mint eldobott tárgy bosszúja. Kicsit gonosz volt.
A lényeg, hogy Layofel (a pózolóskamerás legjobb barátom) megkérte a tanárt, hogy engedjen ki minket, mert én itt helyben el fogok ájulni és ugyebár egy eszméletlen tanuló nem tenne jót az iskola hírnevének, így természetesen kiengedett. A második emeletről azonban ilyen állapotban nem a legegyszerűbb lejutni, ráadásul pánikroham közben, így teljes erőmből futottam, nem vettem levegőt, de így is beáramlott az orromba a szag, míg ki nem jutottam a hátsó ajtóhoz, amit teljes erőmből kivágtam és szaladtam még pár métert, hogy ne érezzem még a nyomát sem annak, ami az előbb majdnem megölt. Arra visoznt nem számítottam, hogy a levegő ártani fog nekem. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni, megszédültem és ráadásul hányingerem is lett, közben bepánikoltam, hogy itthagyom a fogam, a suliban fogok megdögleni, pici iróniával, mikor Layofel próbált jobb kedvre deríteni a poénjaival, ami részben sikerült is, csak ezt a tüdőm nem tűrte és elkezdett összeszűkülni. Én azonban kib*sztam vele, mert futottam egy kört a hátsó udvarban, hogy kitágítsam, ami sikeres hadművelet volt, mert utána már nem fájt, a szívszúrást még most is érzem, de ez nem számít, a lényeg, hogy végülis nem haltam meg.
Hazamentem, anyukámról annyit kell tudni, hogy nem épp egy megértő lélek, főleg ha a hiányzásokról van szó. Layofel elkísért, felmentünk, nyitva várt az ajtó, aztán anya vágtatott előre, hogy megtudja mi a baj, bár elég közönyös hangsúllyal sikerült ezt megtennie.
"asztmarohamom volt." - mondtam reményvezstett hangon, hisz tudtam, ő ezt semmibe sem fogja venni. És lám, így is történt. Nem, nem hatotta meg, ami nekem nagyon rosszul esett. Miután Layofel visszament az iskolába, pihentem egy fél órát, aztán anya beállított hozzám felöltözve, hogy bemegy az igazgatóhoz és beszél vele - fogadjunk, azt hiszitek hogy azért, mert hogy ilyen körülmények között nem lehet, hogy egy tanuló bejárjon az iskolába - hah! tévedtek! azért hogy megtudja, mennyit hiányoztam már és mennyi kell még hozzá, hogy kirúgjanak. - Milyen aranyos.Megmondtam neki, hogy nem kell, Layofel majd beszél vele, erre mondta, hogy de ő nem az anyád, én pedig visszavágtam azzal, hogy miért, te sem úgy viselkedsz mintha az lennél, hisz lesz*rod mi van velem. Tudtam már akkor, hogy ez a mondat mélyre hatott, de nem tudtam, hogy ennyire mélyre...nem akartam, hogy az legyen, ami történt.
Máris meg fogjátok érteni. Fél órán belül a nővérem, Marion felhívta a fiatalabbikat, Melt, hogy anya kórházba van, az ambulancián. Ekkor mintha a falak egy másodperc alatt összehúzódtak volna körülöttem, úgy éreztem, hogy az egész az én hibám, ismét kitört belőlem a pánik.
Azonnal felszálltunk a buszra és elindultunk a kórházba, hogy megtudjuk mi történt. A hasam görcsbe volt, mert valami oknál fogva rémképekre számítottam, mint mindig minden ember ilyen helyzetekben, erre láttam, hogy a folyosón anya ott áll, azzal a szöveggel bíztatva minket, hogy ő nem tud egy szobában maradni, mert klausztrofóbiája van. Ekkor már valamelyest tisztában voltam vele, hogy nincs komolyabb baj, a leleteket odaadta Marionnak, aki felolvasta h adtak neki egy adag nyugtatót, be is fektették volna, de anya nem vállalta be, így hazajött velünk. De előtte bekövetkezett egy komolynak látszó beszélgetés, miszerint én vagyok a szar, amiért nem járok be suliba. Jó, igaza van, hogy előtte egy hétig hiányoztam és azután rá három napra hazaküldenek suliból. De könyörgöm! Nem az én hibám az, hogy a sulit nem képesek addig bezáratni, amíg kész nem lesz a felújítás, hogy az asztmások ne haljanak meg vagy nem is tudom, de ilyenkor ugyebár luxus másokra is gondolni. Hozzávágtam a fejéhez, hogy még annyit se bírt mondani nekem, hogy jól vagy-e vagy nem szakadt-e le a fél ujjbegyed, de nem! semmi. és akkor még én vagyok a hibás! és még neki áll feljebb! Ne féljetek, ezután meg se tudott mukkanni.
Marion elmondta nekem, hogy én vagyok a legerősebb személyiség ebben a családban, tudom hogy mik a céljaim, tisztában vagyok velük és azzal is, hogyan kell azokat elérni, míg a többiek el vannak veszve, de ne úgy használjam már ezt fel, hogy uralkodok rajtuk. Nos, szerintem ebben nincs semmi uralkodás, csak egy anyától elvárnánk azt, hogy nem is tudom - aggódjon?
Így telt egy átlagos szerdám, tele pánikrohamokkal és félelemmel. A mostani állás szerint reggel bemegyek az osztályfőnökhöz és megbeszélem vele az egészet, hogy valamit kezdjen ezzel az igazgató. Kíváncsi vagyok mit fog szólni.

Búcsúzom tőletek,,
 Isolated Boy

Oldal: An average Wednesday.
On our way the sun broke free of the clouds. - © 2008 - 2024 - mybadlythoughts.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat